Gondolkodtam már ezen a bejegyzésen, csak mindig visszarettentem tőle. Évekig dolgoztam katekétaként, és egy évet hitoktatóként is. Tudtam, hogy sokakat megbotránkoztatok, ha őszintén írok a tapasztalataimról, ezért inkább halogattam. De most kisszámú barátaim egyike kért arra, hogy írjak róla, így nem maradt más választásom.
Először is: már az első keresztények igyekeztek átadni a következő generációnak a Jézusról, Istenről kapott tudást. Ezt akár hitoktatásnak is nevezhetjük. Voltak külön erre a feladatra tanítók, akik jól-rosszul, módszerekre odafigyelve vagy csak előadásokat tartva, mesélve vagy életre váltva oktatták a kezdőket. A történelem folyamán ez meg is maradt: a pap, a tanító minden korban tanította a gyermekeket és az Egyházba betérőket.
Fontos a szó: tanította. Nevelnie nem kellett, a család, a társadalom (úgy-ahogy) keresztény volt. A hitet ők adták át, a hitoktatás csupán a tudás átadására szorítkozott.
Viszont ennek a kornak vége. Az Egyház elvesztette a befolyását, Magyarország (minden ellenkező győzködés ellenére) nem keresztény ország. Ezt az üldözés idején elég jól meg is értettük. Természetesen voltak keresztény családok ekkor is, ahol a gyerekeknek a pap bácsi által megtanított katekizmus válasz elég volt arra, hogy az otthonról hozott hitet rendszerezze, tudással töltse meg. De sokan, főleg a 80-as években olyanok voltak, akiknek fogalmuk sem volt az alap tanításokról sem. Akik nem tudtak mit kezdeni az "Isten szeret", az "keresztáldozat", a "szentáldozás" és a többi, számukra üres, számunkra mindent jelentő mondattal.
Ekkortól számolom én a valódi katekézist. Sok-sok pap volt, latin és görög vegyesen, akik hihetetlen lelkesedéssel vetették bele magukat ebbe a feladatba. Mi is a katekézis? Hívő életre vezető, oktató-nevelő tevékenység. Nem csupán tanítás! Ezek a papok, ritkábban civil hitoktatók nem csak tudást adtak át, hanem a keresztény életbe is bevezették az azt egyáltalán nem ismerő jelölteket. Nem titok: ha ők nem lettek volna, én sem lennék keresztény, hiszen otthon semmi ilyenről nem hallottam. Sokan vagyunk, akik ennek a "hullámnak" a hatására csatlakoztunk az Egyházhoz. Az embernek volt egy komoly istenélménye, aminek hatására keresővé vált. Szerencsés esetben valahogy "betalált" a templomba (ez nem volt könnyű, a misszió és az evangelizálás ugyanúgy a béka feneke alatt volt, mint most), és (még szerencsésebb esetben) "kezelésbe vette" valami lelkes, katekézisre nyitott pap. Megismerte azokat a dolgokat, szabályokat, hagyományokat, érzéseket, amik egy keresztény családban magától értetődők.
Természetesen erre nem volt szüksége mindenkinek. A keresztény családok gyermekeinek elég, ha a tudást megkapják, hiszen a többibe "belenőnek". De hány ilyen keresztény család van? Ahol nem válik el és nem kefél félre apuka és anyuka, ahol természetes a napi ima, a böjt, nem poros a Biblia (sőt, nyitva van!), és a vasárnap szerves része, hogy a család templomba megy? Ahol valóban igyekeznek úgy élni, ahogy Krisztus kéri? Én nagyon kevés ilyet ismerek.
És most jön az a rész, amiért elkezdtem magát a bejegyzést. Ugyanis az elmúlt évek politikai változásainak a hatására a katekézis rovására ismét előtérbe került a hitoktatás. Ami (ismétlem) szükséges és jó dolog, a keresztény családok gyermekei részére (bár ott is tud gondot okozni az esztelenül nagy tananyag, aminek semmi köze a gyermek fejlődéséhez, de ez egy másik kérdés). De nem való mindenkinek.
Mi is a mai helyzet? Minden általános iskolás gyereknek választania kell: hittant vagy erkölcstant tanul? Gyakorlatilag sok helyen kötelező lett a hittan (ezt segítik a "kamu" egyházi iskolák is, amikor a falu egyetlen suliját megkapta valamelyik egyház, és onnantól akarják vagy sem, az egyházi iskolákban megszokott szabályok érvényesek mindenkire), méghozzá a meglévő, keresztény gyermekekre szabott könyvek és tanmenet alapján. Kovács Pistike 1. osztályos tanuló, aki vallástalan közegből jött, egyszerre belecsöppen. Rászólnak, hogy imádkozzon, amikor azt sem tudja, mi az. Ha Pistike jó gyerek (tehát jól alkalmazkodó, engedelmes), akkor megtanulja szépen az imákat, és elmormogja, mint az Anyám tyúkját. Ha rossz gyerek (tehát individualistább, bátrabb, vagányabb), akkor végigpoénkodja. Melyik a jobb? A hitetlen képmutatás, vagy a hitetlen gúnyolódás?
Amikor Pistike nagyobb lesz, megnőnek a problémák is. Ha ő a jó gyerek, akkor igyekezni fog úgy élni, ahogy tanulja. Otthon ennek nem igazán fognak örülni :). Legalábbis kevés szülőt láttam boldognak azért, mert a gyerek "belepofázik" az életébe, és "osztja az észt", hogy ne egyenek húst a nagyböjtben (de legalábbis nagypénteken), hogy a nővére ne pasizzon, hogy ne mondják a bablevesre, hogy imádom... (Ne értsetek félre! Nem vagyok híve az össze-vissza szexnek, fontosnak tartom a böjtöt, és az imádás szó helyes használatát, de azt nem tartom helyesnek, ha ezt papagájként ismételgeti egy kisgyerek, csak azért, mert tanító néni is ezt mondta.) Pistikét mindig helyre rakják, amitől kicsit meghasonlik. De aztán kialakul a már az imádságnál ismert helyzet: hittanórán mondom/írom, amit kell, egyébként élek, ahogy nekem jó.
Ha Pistike rossz gyerek, akkor ő a rendbontó. A tanult történeteket "ez hülyeség"-felkiáltással szakítja félbe, az erkölcsi tanítást kiröhögi. A haverjainak, szüleinek eleve úgy meséli, hogy milyen baromságokat hallott hittanon.
Isten útjai kifürkészhetetlenek. Természetesen Pistike is eljuthat a hitre. Csak a kötelező hittanon kicsit nehezebben, mint máshol, hiszen vagy a képmutatás, vagy a gúnyolódás alakul ki benne.
Mi lenne szerintem a megoldás? Katekézis minden iskolában, szigorúan önkéntes alapon. Ha "menő" a pap, a katekéta, ha valóban sugárzik belőle a szeretet, akkor a gyerekek nyitni fognak felé. Kevés tényanyag, sok nevelés, sok játék, kis létszám... ja, ezt így az állam nem finanszírozza? De miért is kéne neki? Finanszírozza az Egyház (azt már csak zárójelben teszem hozzá: méltó módon. Ne kelljen "létszámot hazudni", hiszen ha az egyik évben 2 gyerek jár, a következőben már 6 fog, ha a katekéta hűséges marad, utána meg már 15, aminél több ne is járjon... de ha rákényszerítjük a katekétát, hogy "felhajtson" 8 gyereket, és így is a tanári fizetés felét adjuk neki, akkor bizony frusztrált lesz, és nem a hit örömét, hanem a saját kétségeit fogja átadni. Mondhatjátok: így simán lehet "lógni", hiszen "eredményt" nem mutat fel, lehet, hogy nem is melózik, csak a fizetést veszi fel. Erre mondom: olyan embereket alkalmazzunk katekétának, akikben megbízunk, akik gyanú felett állnak. Csak ebben a bizalmi közegben lehet az Isten iránti bizalmat átadni. Az evangelizáció bizony időigényes dolog!)
És természetesen a hitoktatásra is szükség van. A parókián, ahol mindig is a helye volt. Oda azok járnak, akiknek megvan az alapjuk. Ők értik, mi az az áldozás, nekik nem vicc a gyónás, és a Corpus a kereszten nem "artista". Nekik van szükségük arra a tudásra, amit a hittan adni tud, a többieknek csak akkor, amikor már a hitük megvan.
Meg kell értsük: a hitoktatástól senki nem lesz jobb ember. Minden náci járt hittanra, és pár évvel később mégis elkövették az emberiség legnagyobb gaztettét. Sztálin még teológiát is tanult. A teológiai tudás nem ad hitet, nem ad erkölcsöt. A tudás kell a megalapozott, felnőtt hithez, de a hit nélküli teológiai tudás inkább káros, mint hasznos.
Sikerült megutáltatnunk az emberekkel a hittant, hála a kötelező hitoktatásnak és az iskolák átpasszolásának. Sikerült a vasárnapi Szent Liturgiát/szentmisét is megutáltatni, hála a boltbezárásnak. Azt ki lehetett javítani. Bízom benne, hogy ezt is ki lehet, hogy elég bölcsek vagyunk, hogy nem hagyjuk, hogy kihasználjon minket a mostani horthysta rezsim. Az idő nem fog visszafordulni, sosem lesz többet "népegyház" (ne is legyen). Ne viselkedjünk hát úgy, mintha az lenne.
