Bródy János 70 éves. Szép kor. Az ő zenéjén nőttem fel, dallam és szövegvilága a generációm igazi népzenéje. Mindig, minden közegben előjönnek a dalai. Micimackót nem érdekli, hogy úttörő vagy cserkésztáborban éneklik, az Utcán is minden suhanchoz szól, mindegy, hogy Jobbikosként vagy ifjúmunkásként csavarog. A Bródy-dalok önálló életet élnek, sokan nem is tudják, ki a szerzőjük, vagy hogy eredetileg ki énekelte őket.

70 évesen már az ember tapasztalt. Látott sok szépet és szörnyűt, megélt néhány szerelmet, pofára esett, de átélte azt is, hogy felemelik. Nemigen lepődik már meg semmin.

70 éves korra a bölcsesség is megjön. Egy fiatal ember lehet nagyon okos, éleslátó, de nem lehet bölcs. Ahhoz bizony sok évtized kell, minden örömével és fájdalmával.

70 évesen az élet már az ember mögött van. Akár még 10-20 évet is megélhet, de a legfőbb dolgait már elvégezte. Éppen ezért 70 évesen már nemigen van vesztenivaló. Ekkor már lehet az ember bátor.

Bródy mindig bátor volt. Dalait nem értették a régi zsarnokok (egyébként nem adták volna ki őket), de ő bizony megénekelt minden jót és rosszat. A Ha én rózsa volnék..., a Sárga rózsa... mind-mind egy-egy pofon a zsarnokságnak. Ha okosabbak lettek volna, megértették volna csak a spontán reakciókból (itt-ott a taps, a felállás, stb.), hogy lassan kifut az idejük, hogy a közönség, az emberek változást akarnak.

Bródy most sem lett gyávább, és ezek az új zsarnokok sem lettek okosabbak. 12 ezer ember ment el, hogy meghallgassa a XX-XXI. század fő regősét. Ez a 12 ezer ember a tapsával, a felállásával, a  lelkesedésével el kéne gondolkodtassa a hatalmat, hogy valamit rosszul csinálnak. És hányan vannak,akik el sem tudtak menni, de mégis változást akarnak!

Én ott voltam, és az élmény csak megerősített abban, amit eddig is tudtam. Nézzük hát meg egy-két dalon keresztül, milyennek is látom a mai politikai helyzetet! 

1. Szédületes és félelmetes felismerés volt pár éve: ezek ugyanazok. Ugyanazok, akik 50 éve ávósokat, 65 éve nyilasokat, régebben csendőröket, pandúrokat stb. felhasználva támadják ellenfeleiket, és szorítják magukhoz a hatalmat. Visszaköszönnek a XX. század nagy diktatúráinak a kezdeti lépései, a karaktergyilkosságoktól (ld. Sándor Mária, Pukli, stb.) a szólásszabadság korlátozásáig (vegyük el a klubrádió frekvenciáját), a média lenyúlásáig (M1,TV2, stb.). Csak azzal egészül ki, hogy a Horthy-rendszer nagyképű, fennhéjázó vigécei is itt garázdálkodnak köztünk (ld. Habony, Rogán tsb. polgárpukkasztó tettei).

A diktatúra kialakulása lassú, de folyamatos. Terrorveszély miatt korlátozni lehet az emberi jogokat, lehallgatni a telefonokat, elolvasni a leveleket. Nem ismerős? Visszakacsint a történelem.

 2. No de hogy lehet ez? Ilyen hülyék vagyunk, hogy mindig, újra és újra ugyanabba a hibába esünk? Hát igen, úgy tűnik. Elég sok mindent hajlandóak vagyunk eltűrni. Sajnos ebben mi, keresztények vezető szerepet töltünk be. Hagyjuk, hogy megvásároljanak minket, hiszen cserébe csak lojalitást kér a "nemzeti, keresztény" kormány (egyébként mi is a közük a kereszténységhez? Hiszen minden tettükkel sárba tiporják az embereket. no, mindegy.) Mi meg ennek a kérésnek megfelelünk, arra tanítjuk az embereket, hogy nyeljenek, tűrjenek el mindent. Ha mocsokságot tapasztalnak, ha rosszul élnek, fogadjanak el egy bűnbakot (Gyurcsány a legkézenfekvőbb, de a migránsok is jók). Egyszóval: legyenek birkák.

 3. Azért nem szabad feladni. Harcolni kell az elbirkásodás ellen.A legfontosabb: nem szabad elhinni mindent, és nem szabad eltűrni mindent. Amíg nem lesz jobb a helyzet, legalább a lelki erőnket, az egyéniségünket meg kell őriznünk. Ebben lenne nagy a felelőssége az Egyháznak, hiszen egy szabad, Isten képére és hasonlatosságára teremtett embernek minden esetben tisztelni kell a méltóságát. Fel kell lépni a jogtiprások (akár a menekültek, akár a cigányok, a melegek, a nők, a gyerekek jogairól van szó), a szegénység, az éhezés ellen. Ha meg ehhez gyengék vagyunk, akkor legalább nem szabad elhinni, hogy ez így jó.

4. Viszont tudnunk kell: a demokrácia, a normalitás visszaállítása a mi dolgunk. Nem várhatunk az EU-ra, vagy bárkire. Ha mi nem tesszük rendbe a saját országunkat, más nem fogja megtenni helyettünk. Persze nem lázadni kell, de legalább álljunk ki azok mellett, akik mernek lépni valamit (most a tanárokra és az egészségügyisekre gondolok, de bízom benne, hogy lesznek mások is).

A következő pont már csak egy embernek szól. Persze, ti is elolvashatjátok, de akkor is csak Rá vonatkozik.

5. Sajnos azt is tudjuk, hogy ez nem holnap lesz. Sok-sok idő kell, és még sokszor ki fogunk addig akadni. Valószínűleg bele is fogunk fáradni, és úgy érezzük, az egésznek semmi értelme. De szerencsére nem kell egyedül végigcsinálni...