Bródy János 70 éves. Szép kor. Az ő zenéjén nőttem fel, dallam és szövegvilága a generációm igazi népzenéje. Mindig, minden közegben előjönnek a dalai. Micimackót nem érdekli, hogy úttörő vagy cserkésztáborban éneklik, az Utcán is minden suhanchoz szól, mindegy, hogy Jobbikosként vagy ifjúmunkásként csavarog. A Bródy-dalok önálló életet élnek, sokan nem is tudják, ki a szerzőjük, vagy hogy eredetileg ki énekelte őket.

70 évesen már az ember tapasztalt. Látott sok szépet és szörnyűt, megélt néhány szerelmet, pofára esett, de átélte azt is, hogy felemelik. Nemigen lepődik már meg semmin.

70 éves korra a bölcsesség is megjön. Egy fiatal ember lehet nagyon okos, éleslátó, de nem lehet bölcs. Ahhoz bizony sok évtized kell, minden örömével és fájdalmával.

70 évesen az élet már az ember mögött van. Akár még 10-20 évet is megélhet, de a legfőbb dolgait már elvégezte. Éppen ezért 70 évesen már nemigen van vesztenivaló. Ekkor már lehet az ember bátor.

Bródy mindig bátor volt. Dalait nem értették a régi zsarnokok (egyébként nem adták volna ki őket), de ő bizony megénekelt minden jót és rosszat. A Ha én rózsa volnék..., a Sárga rózsa... mind-mind egy-egy pofon a zsarnokságnak. Ha okosabbak lettek volna, megértették volna csak a spontán reakciókból (itt-ott a taps, a felállás, stb.), hogy lassan kifut az idejük, hogy a közönség, az emberek változást akarnak.

Bródy most sem lett gyávább, és ezek az új zsarnokok sem lettek okosabbak. 12 ezer ember ment el, hogy meghallgassa a XX-XXI. század fő regősét. Ez a 12 ezer ember a tapsával, a felállásával, a  lelkesedésével el kéne gondolkodtassa a hatalmat, hogy valamit rosszul csinálnak. És hányan vannak,akik el sem tudtak menni, de mégis változást akarnak!

Én ott voltam, és az élmény csak megerősített abban, amit eddig is tudtam. Nézzük hát meg egy-két dalon keresztül, milyennek is látom a mai politikai helyzetet! 

1. Szédületes és félelmetes felismerés volt pár éve: ezek ugyanazok. Ugyanazok, akik 50 éve ávósokat, 65 éve nyilasokat, régebben csendőröket, pandúrokat stb. felhasználva támadják ellenfeleiket, és szorítják magukhoz a hatalmat. Visszaköszönnek a XX. század nagy diktatúráinak a kezdeti lépései, a karaktergyilkosságoktól (ld. Sándor Mária, Pukli, stb.) a szólásszabadság korlátozásáig (vegyük el a klubrádió frekvenciáját), a média lenyúlásáig (M1,TV2, stb.). Csak azzal egészül ki, hogy a Horthy-rendszer nagyképű, fennhéjázó vigécei is itt garázdálkodnak köztünk (ld. Habony, Rogán tsb. polgárpukkasztó tettei).

A diktatúra kialakulása lassú, de folyamatos. Terrorveszély miatt korlátozni lehet az emberi jogokat, lehallgatni a telefonokat, elolvasni a leveleket. Nem ismerős? Visszakacsint a történelem.

 2. No de hogy lehet ez? Ilyen hülyék vagyunk, hogy mindig, újra és újra ugyanabba a hibába esünk? Hát igen, úgy tűnik. Elég sok mindent hajlandóak vagyunk eltűrni. Sajnos ebben mi, keresztények vezető szerepet töltünk be. Hagyjuk, hogy megvásároljanak minket, hiszen cserébe csak lojalitást kér a "nemzeti, keresztény" kormány (egyébként mi is a közük a kereszténységhez? Hiszen minden tettükkel sárba tiporják az embereket. no, mindegy.) Mi meg ennek a kérésnek megfelelünk, arra tanítjuk az embereket, hogy nyeljenek, tűrjenek el mindent. Ha mocsokságot tapasztalnak, ha rosszul élnek, fogadjanak el egy bűnbakot (Gyurcsány a legkézenfekvőbb, de a migránsok is jók). Egyszóval: legyenek birkák.

 3. Azért nem szabad feladni. Harcolni kell az elbirkásodás ellen.A legfontosabb: nem szabad elhinni mindent, és nem szabad eltűrni mindent. Amíg nem lesz jobb a helyzet, legalább a lelki erőnket, az egyéniségünket meg kell őriznünk. Ebben lenne nagy a felelőssége az Egyháznak, hiszen egy szabad, Isten képére és hasonlatosságára teremtett embernek minden esetben tisztelni kell a méltóságát. Fel kell lépni a jogtiprások (akár a menekültek, akár a cigányok, a melegek, a nők, a gyerekek jogairól van szó), a szegénység, az éhezés ellen. Ha meg ehhez gyengék vagyunk, akkor legalább nem szabad elhinni, hogy ez így jó.

4. Viszont tudnunk kell: a demokrácia, a normalitás visszaállítása a mi dolgunk. Nem várhatunk az EU-ra, vagy bárkire. Ha mi nem tesszük rendbe a saját országunkat, más nem fogja megtenni helyettünk. Persze nem lázadni kell, de legalább álljunk ki azok mellett, akik mernek lépni valamit (most a tanárokra és az egészségügyisekre gondolok, de bízom benne, hogy lesznek mások is).

A következő pont már csak egy embernek szól. Persze, ti is elolvashatjátok, de akkor is csak Rá vonatkozik.

5. Sajnos azt is tudjuk, hogy ez nem holnap lesz. Sok-sok idő kell, és még sokszor ki fogunk addig akadni. Valószínűleg bele is fogunk fáradni, és úgy érezzük, az egésznek semmi értelme. De szerencsére nem kell egyedül végigcsinálni... 

Sokan nem is gondoljátok, mennyire utálom a politizálást! Indulatokat szül, egymást szerető emberek esnek egymásnak, megemelkedik a hangerő, a vérnyomás, és összességében semmi nem változik, csak mindenkinek elromlik a hangulata. Ennél csak azt utálom jobban, ha este van a politizálás, mert akkor ebben a felfokozott, sokszor ellenséges hangulatban kell aludni menni. Brrrrrrrrrrrrr!!!

Viszont magát a politikát hasznosnak és fontosnak gondolom. Úgy érzem, mindenkinek joga, sőt, van, akinek kötelessége, hogy a közélet dolgaihoz is hozzászóljon. Kötelessége az Egyháznak (nem a papnak!!!), és az értelmiségnek (másik kérdés, kik az értelmiség, de most nem ez a téma). És végre úgy tűnik, az értelmiségnek az a része, amelyik a magyar történelemben már annyiszor felvállalta, hogy fellép az igazságtalanságok ellen, felébredt. Nekem persze a szívem szakad, hogy nem az Egyház kiáltotta: eddig, és ne tovább! Ne döntsétek nyomorba az embereket, ne neveljetek alattvalót a gyerekekből, ne silányítsátok végrehajtóvá az értelmiséget, rabszolgává a munkásokat! Ne hagyjátok, hogy éhezzenek a gyerekek, ne lopjatok arcátlanul, ne hozzátok vissza az "urambátyám" - világot! Vagy ha megteszitek, akkor legalább ne nevezzétek magatokat kereszténynek!  Nem szóltunk, talán észre sem vettük, mi történik. De ha mi nem tettük, megtette más.

Igen, már megint a pedagógusok. Az általam is sokszor leszólt, lesajnált, birkának titulált pedagógusok. Elég volt, hogy egy bátor ember kiállt, és jelezte, hogy betelt a pohár. Egy másik bátor meg felvállalta, hogy elsőként csatlakozik. Tudjuk, élre állni, és elsőként, névvel csatlakozni a legnehezebb. Utána már könnyebb: jöttek, először százak, aztán ezrek. Már nem is csak pedagógusok, hanem szociális szakemberek, bányászok, levéltárosok, buszvezetők...

Először csak aláírás. Utána helyi megmozdulások. Aztán a tüntetés, ahol senki nem anyázott, senki sem rongált, még egy csokispapírt sem dobott el senki. Aztán szakadó esőben állt némán tízezer ember. Akik (bármit is mond a lejárató propaganda) nem pénzt akartak. Hanem demokráciát, szabadságot (bár ezt nem így mondták). Azt, hogy ne legyen besúgórendszer. Azt, hogy kiszámítható, tervezhető legyen az iskola, tanárnak és diáknak egyaránt. Azt, hogy a magolós, lexikonszagú tanulás a múlté legyen, és lehessen gondolkodni tanítani a gyerekeket. Azt, hogy az arrogancia eltűnjön a közéletből, és felváltsa a valódi párbeszéd. Azt, hogy a döntéseket szakemberek hozzák, ne pártfunkcik.

Szép volt. Szép és méltóságteljes. Nem volt pártszínezete, nem a baloldal szervezte (béna az ehhez!), nem Soros pénzelte (kellett is pénzelni!). Emberek, balhézni nem akaró, de jogaikkal tisztában lévő, és másokért felelősséget vállaló, bátor emberek hívták össze ezt a tüntetést.

Ha itt vége lesz, nem lesz hatása. De talán nem lesz vége... Hátha a kockás ing, a gyerek otthon tartása valamit megértet a hatalommal. Hiszen ők talán tényleg elhiszik, hogy csak pár fizetett hőzöngő balhézik (bár nem, ennyire hülyék nem lehetnek!). Talán így lehet kényszeríteni a kormányt, hogy elgondolkodjon. Hogy softdiktatúra helyett valódi demokrácia legyen. Hogy szabadság legyen végre, amiről ifjú koromban annyi szépet hallottam Orbán Viktortól, Kövér Lászlótól! 

Az a néma öt perc figyelmeztetés volt. Még kér a nép! Senki sem akar balhét. de változást igen.

 Az elmúlt hetekben két közéleti szereplő is megosztotta gondolatait a női hivatásról. Érvek hangoztak el mellettük és ellenük, gyakorlatilag minden úgy történt, ahogy szokott: józan emberek folytattak gyilkos vitákat, hogy minden szempontot figyelmen kívül hagyva meggyőzzenek olyanokat, akiket szintén nem érdekelnek a racionális szempontok. Folyik az érzelmi alapú szájkarate, ölik egymást barátok, kollégák, és szinte senki nem figyel a lényegre.

Hiszen miről is van szó? Először is nézzük Ákos véleményét, akit a magát kereszténynek valló jobboldal, és ennek következtében sok naiv keresztény a "saját emberének" tart (és ilyenkor szintén nem kellenek az észérvek. Ákos keresztény és kész, akkor is, ha ő pl. 15 év együttélés, és 3 gyerek után vette el élete párját, hiszen saját bevallása szerint nem vonzotta a házasság). Szerinte „a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak. Én így érzem. (…) [A dolguk] a női princípiumot beteljesíteni, nem? Valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni”"

Hasonló Kövér László házelnök véleménye: „Azt szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás csúcsának azt tartanák, ha unokákat szülnének nekünk.”

Ákost akár hagyhatjuk is. Divatos megmondóember, magyar Coelho, aki tudja a tutit. Felkarolta a rendszer, szeretni kell, mert a mi kutyánk kölyke (vagy utálni, mert "fidesznyik", mindenki választhat kedve szerint), de végeredményben csak egy énekes, aki egy senki által nem nézett TV huszadrangú műsorában osztja az észt. Azt gondol, azt vall, azt tesz, amit akar. Nem is foglalkoznék vele, ha a véleménye nem csengene annyira egybe a házelnök véleményével...

... azzal ugyanis már gond van. Kövér Lászlót lehet szeretni (bár még nem láttam embert, aki szeretné), lehet utálni (azt annál inkább), de nem lehet elvitatni: ő a házelnök. Az ország egyik közjogi méltósága. Aki ráadásul a véleményét nem a sarki kocsmában, nem a kisunoka babazsúrján, hanem a kormányzó párt közgyűlésén mondta el. Ilyen körülmények között nincs helye magánvéleménynek, ezt egy hivatásos politikus tudja jól. Ha ő ilyet nyilatkozott, akkor ez nem a személyes véleménye, hanem a kormányzó párt és annak vezérének a véleménye.

Nem akarom most elkezdeni, mennyire ledegradálja a nőket az, hogy életük értelmének egyedül a szülést állítják be. A két véleményvezér egybehangzóan mondja: a nő függjön (a párjától vagy az apjától), és szüljön NEKI. Nem magának, nem a társadalomnak, nem. A párjának vagy az apjának, mindenki döntse el.

Nos, kérem, én is nő vagyok. Nem dolgom, hogy ugyanannyi pénzt keressek, mint egy férfi, de azért valahol zavar, hogy két diplomával, vezető beosztásban kb. 100 ezer Ft-tal kevesebbet kapok, mint egy kezdő buszvezető. És sajnos az árak nekem is ott vannak, ahol a férfiaknak, tehát azért csak megpróbálkozok ezzel a pénzkereséssel...

... ugyanis nem akarok függni senkitől. A páromtól sem. Apámtól sem. Akkor sem, ha az lenne a női princípiumom beteljesítése (mi a franc az a női princípium?), hogy gyereket (unokát) szüljek a kedvesemnek (vagy apámnak).

No, itt álljunk meg egy percre! Én nagyon szeretem apámat. És még jobban szeretem a páromat. De életemnek nem lehet az az értelme, hogy megfeleljek nekik, kiszolgáljam őket. Tudom, vadat  mondok, de ha a férfinak ilyen igényei vannak, akkor cselédlányt fogad. Más igényeinek kielégítéséhez pedig prostihoz fordul. Egy egészséges , normális magabiztossággal, énképpel rendelkező férfi társat, méghozzá önálló, egyenrangú társat keres. Akinek nem az a célja, hogy HOZZÁ TARTOZZON, hanem teljes, felnőtt személyiségével mellette dönt, és onnantól ÖSSZETARTOZNAK. Közös elhatározással vállalnak, vagy nem vállalnak gyermeket (és nem a nő szüli "valakinek"). Lehet, hogy egy ilyen viszonyban a női princípium (amiről még mindig gőzöm sincs, hogy micsoda) sérül, de az egyén kiteljesedhet.

De nem ez itt a fő gond, keresztény testvéreim! Érdekes módon, egy dologról nem beszéltünk. A Biblia a Teremtés könyvében leírja: az embert Isten saját képmására teremtette, férfinak és nőnek teremtette. És a dolguk: szaporodjanak, sokasodjanak, hajtsák uralmuk alá a világot. Nem a férfi, és nem a nő. Hanem az ember, aki férfi vagy nő.

A katekizmus első kérdése, hogy miért élünk a világon. Katolikusok milliói tanulták: "Azért élünk a világon, hogy Istent és szeretetét megismerjük, azt viszonozzuk, és eljussunk az örök életre."

Hoppsz! Hol van itt az unokaszülés? A másikhoz tartozás parancsa? Persze, beszél a Biblia külön férfiról és nőről, de ott is kicsit másképpen, mint a Kövér Ákos duó: "A férfi elhagyja apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik..."

Hűha! Itt egy kis baj van, hiszen a nőnek kéne ragaszkodnia, nem?

Azért nem olyan egyszerű a képlet. Igazából nem is mondtak ők olyan hülyeséget (na jó, de). Az EMBER szeret tartozni valakihez. Jó dolog ez (mondom én, aki mindig hangsúlyoztam, hogy csak azzal vagyok hajlandó együtt lenni, akivel jobb, mint egyedül). Viszont a kötelező unokaszülésről ne beszéljünk... Teréz anya is kiteljesedett személyiség volt. Apácák milliói mondtak le önként a gyermekszülésről. Nők milliói szülnének, de valami rajtuk kívülálló okból nem tehetik meg. És bizony, olyanok is vannak, akik nem akarnak szülni. Nincs ember, aki ebbe beleszólhatna.

Rengeteg neurotikus, gyermektelen nő van. És nagyon sok neurotikus gyermekes. Sok férfi boldogtalan utód nélkül, és sok boldogtalan gyermekkel. Egyszerűen nem ez számít. Nem lehet azt mondani, hogy a nő (vagy a férfi) csak így, vagy úgy teljesedhet ki. Ugyanis mindenki személyiség, Isten egyedi és utánozhatatlan terve. Ha Isten nem akar uniformizálni, ki az, aki megteheti?

Ez a "női hivatás/férfi hivatás"-kérdés eleve téves. Emberek vagyunk, és életcélunk egyénre szabott. Nő vagyok, de nem a női, hanem az emberi hivatásomat teljesítem. Nőként. Isten tervei szerint. 

Csak a miheztartás végett. Előmoderálás van a blogon, mert a közéleti írások mindig nagy indulatokat keltenek. Nem szeretném, hogy bármilyen barom elkezdjen itt zsidózni, buzizni, szidjon bármilyen istent.

Személyeskedni is csak kulturált keretek között lehet. Nem a személyt támadjuk, hanem a véleményét.

És a legfontosabb: nem, Feri, nem miattad van előmoderáció!!! (Bár így megmentelek Alistertől, de ez egy másik kérdés).

Bevallom, nem vagyok rajongó típus. Gyerekként sem őrültem meg a kedvenc zenekaromért, kamaszként nem őrjöngtem filmsztárokért, és ha szerelmes vagyok, azt is csendben, feltűnés nélkül élem meg. Talán pont ezért focirajongó sem voltam soha, bár a legtöbb nőtől eltérően nincs bajom a focival, még a les-szabályt is értem, és nem okoz gondot, hogy akár 20 percet beszéljek Dárdai Herthás pályafutásáról. Gyerekként a tesóimmal fociztam, esőben gombfociztam, és apám mellé ma is bármikor leülök megnézni egy meccset, és kiakadok, hiszen égbe kiáltó igazságtalanság, ha nem adnak meg egy érvényes Böde-gólt. Tehát nem vagyok focirajongó, de a sportot, különösen a magyar sportot szeretem. És ebbe beletartozik a foci is.

Azonban tegnap komolyan végigfutott a fejemen, hogy kell ez nekünk? Amit foci címén művelnek az emberek, az veszélyes, felháborító és szégyenletes. Mi is történt? Magyarország-Románia válogatott meccs volt az este. A "focirajongók", de nevezzük őket inkább ultráknak, már előző éjjel balhézni kezdtek, autókat tördeltek, hanggránátot dobtak, üvöltöztek, botrányt okoztak. A meccs napján már komolyabb balhék is voltak, nekiestek a rendőröknek, megtámadták a Keletinél pihenő migránsokat is (külön vagányság, hogy főleg nők, gyermekek voltak már ott... de a "hős magyar ifjak" így is megszívták, a pár ott lévő apuka rendesen elagyalt belőlük párat), román zászlót tapostak, belekötöttek az emberekbe. A meccs után nekimentek a rendőröknek, szétvertek egy villamost, autókat borogattak, gyújtogattak.

Miért? A foci erre nem magyarázat. A felfokozott hangulat sem. Meccsnézés közben esetleg üvölt az ember, hogy "szemüveget a bírónak". Esetleg a durvábbak anyáznak is. Talán, egy vesztett mérkőzés után az igazi rajongó bánatában leissza magát. De a meccs címén törni-zúzni-gyújtogatni? Zászlót taposni, gyermekre petárdát dobni? Erre nincs magyarázat.

Tudjuk, hogy ezek a bűnözők pont a szeretett csapatnak ártanak a legtöbbet. Büntetések, zárt kapus meccsek, eltiltások... mindent az úgynevezett "drukkereknek", de inkább ellendrukkereknek köszönhet a csapat. Nem véletlen, hogy már a mostani meccs előtt is kérték őket még a játékosok is, hogy ne csináljanak balhét. Hiába.

Mi lenne a megoldás? Nem tudom. Én nem ellenzem a szurkolói kártyát, pont, hogy az ilyen barmok kizárhatók legyenek. A verekedőket el kell kapni, és meg kell büntetni. Természetesen stadionnak a közelébe sem engedném őket többé...

Talán a teljes kirekesztés segíthetne. Ha a teljes foci társadalom elhatárolódna tőlük, ha a játékosok kimondanák, hogy inkább az üres lelátók, mint az ő társaságok. Ha a facebook-on a többi focirajongó nem elhanyagolható apróságként, hanem vérlázító, a futballt sárba tipró eseményként kezelné a balhét.

Ti mit gondoltok, hogy lehetne leállítani az ultrákat?

Egy évvel ezelőtt, 2014. augusztus 6-ról 7-re virradó éjszaka kezdődött az iraki keresztények vándorlása: az Iszlám Állam elfoglalta Moszult, 120 ezer keresztény menekült el a Ninivei-síkságról. Azóta a pokol elszabadult, szinte az egész Közel-Keletről menekültek százezrei indultak el biztonságosabb helyek, főleg Európa felé. Időközben olyanok is csatlakoztak hozzájuk (jórészt Afrikából), akinek az élete nem a háború, hanem az éhezés miatt került veszélybe. Összességében milliók vándorolnak, és érkeznek meg lassan Európába. Sokan pont hozzánk.

A menekült-kérdés mára már szinte tarthatatlanná vált. Ezrek érkeznek naponta, férfiak, nők, gyerekek, akik élni akarnak, ezért vállalták a gyilkos utat, a nehézségeket, a fájdalmakat. Mi meg értetlenül nézünk: kik ezek? Mit akarnak? Az idegen mindig gyanús, hát még akkor, ha a tömeggel együtt járó vélt vagy valós veszélyekre a tévéből, rádióból, óriásplakátokról vagy az interneten keresztül lépten-nyomon figyelmeztetnek bennünket.

Nincs ma ember a földön, aki meg tudná mondani, hová vezet ez az új népvándorlás. De úgy érzem, keresztény emberként nem is ez a feladatunk. Ezzel foglalkozzanak a nálunk nagyobbak, az állami vezetők. A béke, az egyenlő esélyek megteremtése utópisztikus feladatnak tűnik, de másképpen nem állítható meg a menekült forgatag.

Minket, kisembereket ez a része a dolognak nem, vagy csak kevéssé érint. Mi csak látjuk, hogy a komfortzónánkból bizony ki kell lépnünk. Általában nem kíván nagy áldozatokat az új helyzet: menekültek alszanak az aluljárókban, át kell menni köztük. Menekültek vannak a parkokban, nem tudok labdázni a kutyával. Elállják az utat, esetleg hangosak. Kényelmetlenséget okoznak.

Amikor hallom, milyen gyilkos indulattal szidják ezeket az embereket, két dolog szokott eszembe jutni. Mi a világ szerencsésebb részén élünk. A Föld javainak jelentős része az európai (és amerikai) embereknek jut. Többé-kevésbé béke van. De mi lenne, ha ez megszűnne? Mi lenne, ha egyszerre elvesztenénk a megélhetésünket, és háború törne ki? Ha egy erőszakos csoport valamilyen isten nevében átvenné az uralmat, és pusztítani kezdene mindent és mindenkit, aki nem hódol be neki? Én tudom, hogy mit tennék. Felkapnám az unokahúgomat, megpróbálnám rávenni a családomat, a páromat, hogy jöjjenek velem, pénzzé tenném, amim csak van, és menekülnék. Elsősorban nem magamért, hanem a gyerekért, az ő jövőjéért. Ha kellene, végigmennék a fél világon, csak hogy őt biztonságban tudjam. 

És amikor megérkeznék mondjuk Piréziába, akkor az ott élők látnák, hogy okos telefonnal megyek, jó cipőben (persze, hogy a túrabakancsomat venném fel az útra!), tiszta, szép gyerekkel, pénzzel a zsebemben. Látnák, hogy nem tudok pirézül. Vízumom sincs (nem volt idő csináltatni). Esetleg még a bőröm is más színű... Mit tennének a pirézek? Befogadnának, adnának lehetőséget, hogy éljek, hogy dolgozzak, hogy Katából hasznos felnőttet neveljek? Vagy kiutálnának, esetleg rácsok mögé dugnának? Nem tudom. Azt sajnos tudom, mi mit teszünk ebben a helyzetben.

Másik gondolatom, hogy kicsit több, mint 2000 éve egy migráns család kétségbeesve menekült. Hazájukban üldözést szenvedtek, pontosabban biztos forrásból tudták, hogy veszélyben az életük. Nem voltak papírjaik, nem törődtek semmivel, csak mentek-mentek Egyiptomba. Őket befogadták. Nem volt szögesdrót a határon, nem zárták be Szent Józsefet tiltott határátlépésért, és nem toloncolták vissza a Szent Szüzet és a gyermek Jézust vízum hiányában Heródeshez. Mi befogadnánk ma őket? Nem tudom.

A napokban olyan törvénycsomagot nyújtottak be, ami súlyosan sérti a menekültek emberi méltóságát. Családokat fognak szétszakítani, ártatlan embereket börtönbe zárni, bántalmazni, a segítőiket kriminalizálni, ha elfogadják a benyújtott javaslatokat. És sajnos nincs kétségem afelől, hogy elfogadják. Miért hagyjuk ezt? Szeretett Egyházam miért hallgat? Miért van, hogy egy-két egyházi vezető ugyan megszólal, és kéri az élet, az Istentől kapott emberi méltóság védelmét, de a magyar egyház összességében csak lapul? Miért nincs kint minden keresztény legalább a szabadidejében az utcán, hogy segítsen? Miért nem kapjuk szét akár puszta kézzel a szögesdrótot?

Ma (is) kint voltam köztük. Láttam a sebeket, amiket a szögesdrót tépett. Igen, lehet mondani: törvénytelen átmászni a kerítésen, maguknak okozták a bajt. Mint az a 71 is, akik az embercsempész furgonjában haltak kínhalált. Maguknak okozták a bajt, hiszen akár meg is várhatták volna, hogy visszatoloncoljuk őket... Bevallom: ha mi lennénk ilyen helyzetben, Pirézia határánál nem állítana meg a kerítés. És ha nincs más mód, fizetnék az embercsempésznek, csak Katát biztonságban tudjam.

Előbb-utóbb szembe fogunk találkozni Azzal, aki illegális bevándorló volt Egyiptomban. Hogy is mondta?

Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára. Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna? A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni. Ekkor ezek is megkérdezik: Uram, mikor láttunk éhesen vagy szomjasan, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, s nem voltunk szolgálatodra? Erre majd ezt feleli: Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek. Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.” (Mt 25, 31-46)

Én vajon melyik oldalra állok majd? És te?